Elváltozik minden, és hirtelen a családból lepkepapa, lepkemama és madárgyerekek lesznek. A pillangóknak óriási csápjuk nő, annyira vágynak az ég felé. Lebegnek a fenti világ – a felhő és a nap, – és a földi világ, – a házak, fák, füvek – között. Mintha a gyerekek tudnák maguktól, hogy nem test az ember. A pillangó ősi képe annak, hogy az ember elváltozik, más testben kerül Isten elé. Báb gúnyáját, poroszkáló hernyó voltát leveti, és égi testet ölt magára. Magyar pillantás szavunk is szépen tükrözi ezt a képet, becsukom a szemem, és ezalatt ahogyan a lepke pilleg, elváltozunk egy más formára, más képbe, pontosan úgy, ahogyan a gyerekek fantáziája ezt megéli.
Mi felnőttek sokszor törjük az agyunkat azon, hogyan lehetséges az, hogy Jézus feltámadt. Azt is szeretem a gyerekrajzokban, hogy többnyire nem kettősnek rajzolják meg a világot. Nem azt láthatjuk a képeken, hogy a sötét földi gúnya helyett egy világos lelki világba vágynak, hanem valami egészen szoros átmenetet látnak a lélek és a test között.
Mi felnőttek gyakran úgy képzeljük a halált, hogy valami kettéválik bennünk. Itt hagyjuk a testünket, és elszáll a lélek. Pedig még a pillangó átváltozása is azt mutatja, hogy bizony a hernyó életnek vége, de ugyanaz az állat él tovább, csak másként. Nem a test és a lélek kettősségére tanít minket Isten, hanem arra, hogy a test önmagában nem élet. Több az élet, és ő szeretne átváltoztatni bennünket erre a többre. Abban, hogy a kicsi gyerekek rajzán minden áttetsző, nincs tér, nincs idő, nincs dimenzió, azt láthatjuk, hogy ők pontosan tudják: nem majd valami próbatétel, az élet változásai, végül a halál hozza el a változást, hanem ez a folyamat itt zajlik bennünk.
Mi felnőttek azt gondoljuk, hogy az a halál, amikor nem dobog a szív, és akkor kerülünk Isten országába. Pedig valójában Isten országa itt van közöttünk. Ha valami olyan nagyítónk lenne, amelyik úgy láttatná a világot, ahogyan a gyerekek lerajzolják, akkor megértenénk ezt.
Isten itt van és arra hív, hogy elváltozzunk. Arra hív, hogy hitünk, mint valami lepkecsáp forduljon a Mennyei Atya felé, és várja azt a végső átváltoztató erőt.
2024. április 7. – Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!” Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.
Jn 20,19-31
Részlet a Rádióhéjban 2. c. könyvből, amely 2005-ben jelent meg, magánkiadásban.