Vakfolt

Egészen más dolog vezetni, és más az anyósülésen ülni. Mintha egy másik tájat látna az ember, más erősséggel fékeznének. A jobb első ülésen minden veszélyforrás sokszorosára nő. Egy előadóteremben ülsz. Hallgatod a rettenetesen unalmas beszédet. Aztán kihívnak a pulpitushoz. Leizzadsz. Minden idegszáladat mozgósítod, hogy valami értelmeset mondj az embereknek. Egyszerre más a tér, megváltozik az idő ritmusa. Ezt személyesen átéltem egyszer: Tíz évig jártunk egy templomba, ahogyan illik: gyerekekkel szépen felöltöztünk, leültünk a padba, adakoztunk, jelentkeztünk segíteni, pontosan úgy, ahogyan ezt normálisnak tartottuk. Egy évtizeddel később ugyanott lelkész lettem. Egyszerre úgy tűnt az emberek szeméből, hogy egy teljesen más valaki lettem. És magam is olyan dolgokat vettem észre, amiket soha azelőtt. Mintha az „anyósülés-érzést” éltem volna át. Ez mind azért van, mert a látásunkon egy óriási vak folt van. Nézünk, észlelünk dolgokat, de saját magunkat, a dolgokban való részesedésünket nem látjuk. Ott vagyunk egy családi veszekedés kellős közepén, és „mindenki meghülyült”. De hogy én magam is ebben benne vagyok, azt nem veszem észre. Ez a folyamat az intézmények élettörténetében különösen fájdalmas: lelkesen elindulunk egy úton, mindenkinek fontos az iskola vagy az egyház vagy egy alapítvány. Aztán eljutunk oda, hogy a működés maga lesz a lényeg: Te már nem számítasz, csak hogy megvalósuljon az a nagy valami, amiről már azt sem tudjuk pontosan, hogy micsoda. Legyen közösség! Legyen egyház! Valósuljon meg „az ügy”. Hogy mivégre, azt már csupán lózungokkal és ködösen érzelmes mondatokkal tudjuk elmondani. De érdemes-e ott élni, ahol nem te és én kapcsolatok energiájából táplálkozunk? Az ember oda megy, ahol megszólítható maradhat.

Jézus szívén seb lehetett ez a názáreti történet, amikor csak a rokonság dobozában tudták őt észlelni. Mi ajánlásként szoktuk egymásnak mondani.: Ne menj oda, mert ott nem leszel ott próféta! Megváltoztattuk Jézus mondatának a lényegét, aki így kezdte a mondatot: senki sem… Cinikus féltéssé alakítottuk át Jézus megállapítását. Az életben éppen az visz előre, ha a vakfoltokra fény derül. Szerintem Jézus örült annak, hogy Názáretben a vakfoltok kivilágosodtak – legalábbis számára.