Viszonzatlan szeretet
A világon a legnehezebb érzés az, ha valakit szeretni szeretnél, adnál, de ő nem nyújtja ki a kezét. Rámosolyogsz, és ő viszolygással viszonozza. Nem tud…
A világon a legnehezebb érzés az, ha valakit szeretni szeretnél, adnál, de ő nem nyújtja ki a kezét. Rámosolyogsz, és ő viszolygással viszonozza. Nem tud érzés mélyebben sebet szántani az emberben, mint ez. Százféleképpen próbálkoztam. Mindent félreért. Kitettem a lelkem, legalábbis így éreztem, mégis kint fagyoskodok egyedül.
Millió anya és gyermeke, testvér, szerelmes, barát élte ezt már át. Hosszú gyászfolyamat, amig elfogadjuk, a másiknak joga van nemet mondani ránk. Nem birtokolhatjuk egymást, és létezik olyan tér, amelyben a szeretetre gyűlölet a válasz. Ez a passió tere. Ez minden esetben elvisz arra a helyre, ahol az Istennel is ez történt.
Egyébként soha nem tudunk belegondolni abba, amit Ő érez! Minden áldott nap felhozza Napját, minden áldott nap, lecsendesíti a világot. Minden nap küld hozzánk legalább egy kis madarat, vagy elénk ad egy virágot, kinek mit. Az ember pedig nem érti, leginkább füle botját sem mozdítja. Viszonzatlan szeretet. A legnehezebb érzés, amit Ő folyton hordoz.
Ezt meg kell emészteni még. Hogy amikor grimaszt kapok egyenes, szeretetteljes szavamra, akkor ez benne van a létezés lehetőségeiben. Ha Ő szabadon engedett engem, én is csak ezt tehetem.
Az asztal és az asztal alatti világ között egy hártya-vékony különbség van csupán. Fent osztogatják a jó helyeket, alul koldulják az irgalmat. Mégis az ég és a föld választja el ezt a két helyet. Hogy mivel telik el a lelkem és a testem….
Eszembe jutnak gyerekeink, akik az asztal alatt szerettek a lábaink között bújócskázni. A gyerek az, aki nem szeret a főhelyek biztonságában élni, és szabad arra, hogy az asztal alatti világ elröpítse Istenhez.
2022. szeptember 25. – Évközi 26. vasárnap
Abban az időben: Jézus a következő példabeszédet mondta:
„Volt egy gazdag ember. Bíborba és patyolatba öltözködött, és mindennap dúsan lakmározott. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Szívesen jóllakott volna az ételmaradékból, ami a gazdag ember asztaláról lehullott, de abból sem adtak neki. Csak a kutyák jöttek, és nyalogatták a sebeit.
Meghalt a koldus, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. A gazdag is meghalt, és eltemették. A pokolban, amikor nagy kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és a keblén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.
Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél rá, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg mennyi jutott a rosszból. Most ő itt vigasztalódik, te pedig odaát gyötrődöl. Azonfelül köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy aki innét át akarna menni hozzátok, ne tudjon, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki.
Akkor arra kérlek, atyám – kiáltotta újra –, küldd el őt atyai házunkba, ahol még öt testvérem él. Tegyen bizonyságot előttük, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.
Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. Ám az erősködött: Nem teszik, atyám, Ábrahám! De ha valaki a halottak közül elmenne hozzájuk, bűnbánatot tartanának.
Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, még ha a halottak közül támad is fel valaki, annak sem hisznek.”
Lk 16,19-31
(Kép: Hendrick Jansz ter Brugghen)
